Amikor véget ér egy történet

Előfordult már veletek, hogy befejeztetek egy könyvet, és hirtelen elszontyolodtatok tőle? Nem azért mert szomorú lett volna a befejezés, hanem mert rájöttetek, hogy ennyi volt? A világ, amiben napokig vagy hetekig éltetek, az hirtelen szertefoszlott, a szereplők, akikkel együtt keltetek, együtt feküdtetek, hirtelen megszűntek létezni? Kicsit olyan, mintha a barátaitól kellene elválnia az embernek.

Azt hiszem, ez az érzés hatványozottan jelen van akkor, amikor te magad írsz egy történetet.

Kicsit több, mint egy éve követem figyelemmel Ávedik Rebeka valamint családja, és Zsombor életét. Sok mindent tudtam róluk már az írás kezdete előtt, de sok minden menet közben alakult ki. A kezdetektől fogva vártam, hogy a végére érjek, de nem azért, mert rosszul éreztem volna magam velük, sokkal inkább mert annyira kíváncsi voltam rá, hogy ez az egész pontosan hová fog kifutni, és milyen lesz leírva látni mindazt, ami korábban csak a fejemben létezett. Egy percig sem éreztem úgy, hogy az eseményeket én találtam volna ki, sokkal inkább, hogy ez egy létező történet, ami valahogy hozzám került, és most az én dolgom leírni. Odaadó gondoskodással próbáltam megválogatni a megfelelő szavakat, és következetesen egymás után állítani a történések láncolatát, hogy érthető és szerethető módon tudjam átadni.

A mai napon véget ért a történet, én pedig kénytelen vagyok elbúcsúzni Bekitől, Anitától, Bori nénitől, Zsombortól, Kláritól, Irénke nénitől, Géza bácsitól és a többi szereplőtől, akik az utóbbi egy évben az életem részévé váltak. De igyekszem nem sokat szomorkodni, hiszen ez a befejezés valami másnak a kezdete. Remélhetőleg hamarosan ti is megismeritek, és bízom benne, hogy legalább annyira szeretni fogjátok őket, mint én. Rám pedig egy rövid szusszanás után újabb történetek várnak.