Mese az örökbefogadásról

A mese, amit ma megosztok veletek igaz történeten alapul. Néhány éve egy ismerősöm, egy állami gondozott gyerekekkel dolgozó pedagógus, akinek nem lehetett saját gyermeke, örökbefogadott egy kislányt. Ebben a mesében az ő történetüket írtam meg.

Az elveszett kislány

Nem sokan tudják, de a gólya iskolában nagyon nehéz a tananyag. A felcseperedő gólyák éveken át tanulják, hogy kell hegyeket-völgyeket átrepülni és közben vigyázni a kisbabákra, akiket nem érhet baj a hideg, esős és szeles időben sem.

– Tehát a kisbabát mindig úgy kell tartani, hogy az arcuk menetiránynak háttal legyen, különben a nagy széltől nehezen kapnak levegőt. – mondta a tanító néni és közben mérges pillantásokat vetett a leghátsó padban rosszalkodó Gelére. – Ez azért is jó – folytatta – mert így gyorsan elszenderednek a kilátás nézegetése közben. – de mire a mondat végére ért, egy papírgalacsin landolt a feje búbján.

Gele, a rosszcsont gólya hatalmas nevetésben tört ki és mit sem törődött az újabb intővel, amit a tanító néni az ellenőrzőjébe körmölt.

– Gele, ha nem figyelsz az órákon, akkor nem bízhatunk rád egy kisbabát, újra kell járnod az iskolát! – mondogatta ilyenkor, de ezzel sem tudta rávenni a diákot, hogy jobban figyeljen.

Lassan eljött az évvége és a tanároknak dönteniük kellett, hogy mely diákok állhatnak munkába. Hosszas vita után úgy határoztak, hogy mindenkinek átadják a bizonyítványt.

– Mi lesz ha egy kisbabának baja esik? Van néhány szeleburdi diákunk, akiket nem indíthatunk útnak! – aggodalmaskodott a tanító néni, de az iskolaigazgató csak annyit mondott:

– Készen állnak.

Így hát minden diák megkapta a bizonyítványát, egy kis tarisznyát némi elemózsiával, amit a lábukra kötve vittek magukkal a hosszú útra, majd mindenkinek részletesen elmondták, hogy hová kell repülnie. Gelének nagyon tetszett a kis tarisznya, észrevette, hogy ha fél lábra áll, akkor meg tudja vele csiklandozni a saját térdét. Ezen jót mulatott, de közben azért fél füllel a tájékoztatást is hallgatta.

– Tehát fél napig repülj egyenesen, majd elérsz egy öreg tölgyhöz, ott fordulj jobbra és repülj tovább egészen a városig. Ott keresd meg a víztornyot és onnan a nyolcadik ház lesz, ahová menned kell. Már nagyon várnak és persze Anna babát is, úgyhogy vigyázz rá!

Gele Gólya útnak indult hát a kis Anna babával. Nagyon élvezték az utat, gyönyörű volt a kilátás és Anna gyorsan el is aludt, így Gele nem értette, hogy miért van ez a nagy felhajtás egy ilyen egyszerű munka körül. Már néhány órája repülhettek, mikor arra lett figyelmes, hogy kezd beborulni az ég.

– Jobb lesz, ha belehúzok, hogy még a vihar előtt odaérjek. – gondolta, de perceken belül hatalmas égzengés és szörnyű felhőszakadás kerekedett. A szél jobbra-balra csapkodta őket, villámok cikáztak mellettük, közben Anna is felébredt és mindketten dideregtek a hidegtől. Gele nagyon félt, de eltökélte, hogy bármi áron eljuttatja a kislányt az otthonába.

Már majdnem egy napja repült, de az öreg tölgyet még mindig nem érte el. Hatalmas köd borult a tájra, így Gele a csőre hegyéig sem látott. Egyre közelebb ereszkedett a földhöz, ám itt is mindent beborított a köd. Már abban sem volt biztos, hogy jó irányba repül, szeretett volna segítségért kiáltani, de tudta, hogy ha kinyitja a csőrét, a kis Anna lezuhan a mélybe. Így kitartóan repült tovább és csak remélni tudta, hogy egyszer eléri célját.

Egyszer csak valami zöldet látott halványan megcsillanni a ködrengetegben.

– A tölgy! – gondolta. – Hát végre elértem tölgyet. – örvendezett. Közelebb repült és valóban az volt az. – Tehát már félúton vagyok. És akkor most… – gondolkozott. – Jobbra. Nem, balra. Tisztán emlékszem, hogy valamerre mennem kell, de merre? Bárcsak tudnám mit mondtak! – de Gele nem tudta felidézni tanárai szavait. Lesz ami lesz, elindult hát balra.

A vihar eközben mit sem enyhült, Anna vacogva feküdt a pólyában és hirtelen egy villám épp mellettük csapott le. Gele szörnyen megijedt és egy hangos visítás kíséretében odébb ugrott. – Szerencsére megúsztam. – gondolta, ám ekkor vette észre, hogy a kis Anna kiesett a csőréből és zuhant egyenest az ismeretlenbe. Egy éles kanyarral elindult lefelé, hátha még utoléri és elkaphatja, de késő volt. Anna baba eltűnt a sötét ködben.

Gele kétségbeesetten csapkodott a szárnyaival, fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Szélsebesen elindult hazafelé és közben torkaszakadtából kiabált.

– Segítség, segítség, a kisbaba!

Közben a vihar lassacskán alábbhagyott, így hamarosan elérte a tölgyet, ahol három gólya éppen a jól végzett munkát ünnepelte.

– Az én családom annyira örült, hogy egy nagy tál roston sült harcsával vendégeltek meg. – dicsekedett az egyik.

– Az semmi! – vágta rá a másik. – Az enyém olyan boldog volt, hogy bekeretezték a fényképemet.

Ám ahogy meglátták a hevesen csapkodva és kiabálva közeledő Gelét, azonnal elhallgattak.

– Segítség, a kisbaba! Elvesztettem Anna babát! – ordította.

Ketten azonnal visszaindultak vele, hogy megkeressék, a harmadik meg hazarepült, hogy segítséget hívjon. Öt napon át kereste minden gólya az elveszett kislányt, de nem akadtak a nyomára.

Hogy is akadtak volna? Anna ekkor már rég az erdő mélyén aludt egy meleg barlangban. Az történt ugyanis, hogy amikor lezuhant, éppen egy nagy pocsolya mellé pottyant, melyben két medvebocs ugrándozott.

– Nahát ez meg micsoda? – kérdezte Miska Mackó. – Még sose láttam ilyet.

Néhány percig kíváncsian nézegették a kipirult arcú kisbabát, végül megegyeztek testvérével, hogy hazaviszik megmutatni a szüleiknek. Medve Mama ijedten kapott a fejéhez, ahogy meglátta Annát.

– Hiszen ez egy ember gyerek! – kiáltotta. – Hogy kerül az erdő közepére ilyen ítéletidőben? Tennünk kell valamit!

Így Medve Papa hozott még tűzifát, hogy jó meleg legyen a barlangban, Medve Mama magához ölelte és álomba ringatta a kislányt, a bocsok pedig elszaladtak, hogy odahívják Mókus Mestert, az erdő vezetőjét. Út közben sok mindenkivel találkoztak, de senki nem akarta elhinni a történetüket, így néhány órán belül az erdő minden lakója a medvebarlanghoz gyűlt, hogy saját szemével láthassa a kis jövevényt.

Mindenkinek volt valami jó ötlete, hogy mit tegyenek. – Ha az égből pottyant le, akkor fel kell hajítanunk jó magasra, hogy visszakerüljön oda ahonnan jött. – mondta a cickány.

– Dehogy, mindenki tudja, hogy az emberek a tó fenekén élnek – okoskodott Bagoly Berti. – kérjük meg a békákat, hogy vigyék magukkal. – Ez a javaslat nagy felháborodást váltott ki, majd Medve Mama állt elő újabb ötlettel.

– Ha nem tudjuk, hol az otthona, inkább tartsuk meg. Én nagyon szívesen felnevelem. – ajánlotta.

Ám Mókus Mester hajthatatlan volt, egyértelműen megmondta mit kell tenniük: – Van az erdőtől nem messze egy nagy ház, tudjátok, amelyiknek játszótér van az udvarán. Az a ház telis tele van embergyerekekkel és ott emberek nevelnék fel. Oda kell őt vinnünk.

Az erdőlakók csalódottan bólogattak, de belátták, hogy igaza van a polgármesternek. Így hát mindenki hazament aludni, egyedül a Medve szülők maradtak fenn egész éjjel. Medve Papa, mózeskosarat font, Medve Mama pedig puha takarót varrt a kislánynak, másnap pedig újra összegyűlt az erdő népe, hogy együtt elvigyék Annát a nagy házhoz. Együtt bandukoltak egészen az erdő széléig, ott megállt a kis csapat és Hód Úr, aki egyébként az erdő súlyemelő bajnoka volt, egyedül vitte el a küszöbhöz mózeskosarat. Méretes lapátfarkával bedörömbölt az ajtón, majd visszaszaladt a többiekhez és együtt nézték, ahogy egy hölgy ajtót nyit, csodálkozva rápillant a kislányra, majd felemeli és beviszi magával.

Így került Anna a nagy házba, aminek játszótér van az udvarán. Sok gyerekkel lakott itt együtt, így rengeteg barátot szerzett, de mindig voltak velük felnőttek is. Amikor már elég idős lett, még saját tanító nénit is kapott. Megtanult olvasni, írni, számolni, úszni, rajzolni, zongorázni, verset mondani és minden nyáron elutaztak nyaralni.

Egy nap új szomszédok költöztek az iskola mellé: egy néni és egy bácsi. A szomszéd néni gyakran átjárt a gyerekekhez játszani, mesét olvasni és énekelni. Elmesélte nekik, hogy régen bent lakott a városban, nem messze egy hatalmas víztoronytól, Anna pedig elmesélte, hogy őt egy kosárkában találták az ajtó előtt. A szomszéd néni azonnal tudta, hogy Anna az ő kislánya, akivel a gólya nem érkezett meg, hiába várták. Így hát együtt összecsomagolták Annak ruháit, játékait, könyveit, és beköltözött a szomszéd házba, ahol a szüleivel lakhatott együtt, a nagy házba pedig visszajárt tanulni és a barátaival játszani.

Anna anyukája azonnal táviratot küldött a gólyáknak amiben megírta, hogy megtalálta a kislányát, a gólyák pedig három nap három éjjel egyhuzamban ünnepeltek. Az erdő állatai azóta is visszajárnak meglátogatni őket és minden éjjel, mikor Anna már elaludt, egyikük bekukucskál az ablakon, hogy lássák jól van és boldog az új otthonában.