Félúton

 Sokszor olvasok olyat írókról, hogy ha megszállja őket az ihlet, akkor nekiülnek, és néhány hét, vagy akár néhány nap leforgása alatt kiírnak magukból egy komplett regényt, akár még munka mellett is. Ilyen például Hajdú-Antal Zsuzsa, aki saját bevallása szerint éjjt nappallá téve képes körmölni, ha egyszer elkapja a gépszíj, de említhetném Kemendy Júliát is, aki szintén emberfeletti teljesítményre képes ezen a téren.

Nos, amilyen az én formám, ebbe a csapatba nekem nem sikerült bekerülnöm. Lassan írok, lassan olvasok, lassan dolgozok, lassan eszek (erről megoszlanak a vélemények), lassan futok (erről nem oszlanak meg a vélemények), lassan élek.

A jelenlegi kéziratom megírásának decemberben álltam neki, nagyjából egy héttel a ZKV (A zapumai kóbor villamos, lásd balra) megjelenése előtt. A történet ötlete évekkel ezelőtt kezdett el dolgozni bennem, és rengeteg olyan impulzus ért azóta, ami részben felülírta, részben továbbvitte az eredeti elgondolásomat. Az alapötlet annyi volt, hogy egy kamasz lány régi leveleket talál a padláson, és felébred benne a kíváncsiság a családja múltjának megismerése iránt. Közhelyes tudom, mégis annyira fellelkesített ez a téma, hogy nem bírtam leállni a továbbgondolással. Ennek oka valószínűleg az, hogy az utóbbi években a saját családom anekdotái is egyre intenzívebben foglalkoztatnak, így akaratlanul is beleszőttem magam ebbe a történetbe. Például Rebeka (a főszereplő) a padláson talált levelek nyomán tudja meg, hogy örmény származású. Ezen a ponton nyugodtan a fejéhez kaphat a kedves olvasó, ki az a szerencsétlen, aki csaknem másfél évtizedet leél az életéből anélkül, hogy tisztában lenne a származásával? Micsoda abszurd és valóságtól elrugaszkodott gondolat ez! Viszont a helyzet az, hogy én magam szintén kamaszként tudtam meg ugyanezt, mikor gyanús lett, hogy az édesapám minden áldott hónapban levelet kap az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesülettől. Hogy miért kellett ehhez 15 év? Miért nem lett furcsa már korábban? Megmondtam, lassú vagyok.

Bizonyára rövidre is zárhattam volna a történetet annyival, hogy Beki rákérdez a háborús levelek eredetére és a család múltjának részleteire az anyukájánál vagy a nagymamájánál (merthogy ők ketten Beki családja). De mit mondhatom én meg a szereplőimnek, hogy hogyan kezeljék a problémáikat, ráadásul a nagymamájára épp jól be is rágott valami egészen más dolog miatt, meg hát na... ő nem olyan megkérdezős típus. Sokkal egyszerűbb találgatni, könyvtári könyvekben kutakodni, betörni az alkoholista szomszédhoz egy se vele se nélküle típusú legjobb barát asszisztálásával. És ha mindez túl sok, akkor még mindig át lehet menni a sarki kisboltban dolgozó idős, babonás házaspárhoz kismalacokat simogatni.

Szóval az én közbenjárásom itt már nem is kell, Beki mindent elintéz, csak éppen a könyvet nem írja meg helyettem. De büszkén állíthatom, hogy túl vagyok a történet felén, és szüntelen lelkesedéssel dolgozom tovább, mert már nagyon várom, hogy rajtam kívül mások is megismerjék Ávedik Rebeka és családja történetét.