Wesz Péter: A bal lator lemászik a keresztről
Kiadó: Napkút
Nyikorgó kerékpárján izzadó plébános; a kihalt utcán rohanó eszelős, kezében kukoricaszár; árnyékban rejtőző alakok a pincesoron; bomló madártetemmel játszadozó kislányok. A magyar tanyavilág, a haldokló zsákfalvak, az elöregedő és elnéptelenedő települések krónikáját sokan megírták már. Regényként. Elbeszélésfüzérként. De nem példázatként. Egyáltalán, nem gyanús írói vállalkozás a 21. század elején előállni egy példázattal? Nem idejemúlt már morális tanulsággal házalni? Wesz Péter prózája a példázat és a szociográfiai igényességű elbeszélés, a nincstelenek világát megjelenítő történetek megújítására tesz kísérletet. A bal lator lemászik a keresztről nemcsak a 2010-es évek Magyarországának falusi rögvalóságáról ad látleletet, a leszakadó vidék környezetében a jó és a gonosz örök harcát is színre viszi. Messze állnak tőle a dörgedelmes erkölcsi magyarázatok, de óva int attól, hogy a falu tipikus karaktereinek mindennapi küzdelmeit biztos távolból, némi kiábrándultsággal, közönyösen szemléljük. Nem mond ítéletet, de azt sem engedi, hogy ítélkezzünk.
Véleményem
Ennek a könyvnek az olvasása olyan volt számomra, mint amikor felbukik az ember feje a víz alól és végre vehet egy nagy levegőt. Eszembe jutott, hogy miért járok könyvtárba, és miért veszem meg olyan szerzők könyveit, akiknek a kötetei nincsenek a boltok kirakatában, sőt nem is igen hallottam még a nevükről. Mert a legnagyobb kincseket sokszor így találom meg. Ez a kötet is egy ilyen kincs lett számomra. De ne szaladjunk ennyire előre!
Az első, ami felkeltette a figyelmemet, az a címében szereplő lator kifejezés, amiről akarva-akaratlanul Gion Nándor Latroknak is játszott sorozatára asszociáltam. Nem tudom, hogy szándékos volt-e a szerző részéről a párhuzam, de az biztos, hogy a történet olvasása közben végig megmaradt bennem ez a "Gionos hangulat", mert korábban ő volt az egyetlen szerző, akitől ennyire hitelesen és szerethető stílusban olvastam a falusi világról.
A második figyelemfelkeltő dolog a műfaji megjelölés volt: példázat. Őszintén szólva, nem is tudom, hogy olvastam-e már valaha példázatot, leszámítva a Bibliai példázatokat. Most pedig bemegyek a könyvesboltba és veszek magamnak egy... nem egy regényt... egy példázatot. Furi kimondani, és kicsit bátor vállalkozásnak tűnik a szerzőtől is, mert ezzel mintha azt mondaná, hogy olyan erkölcsi magaslatra helyezi a saját művét, ami meghaladja más prózai szövegek erkölcsi, morális tartalmát. Egy elsőkönyves szerzőtől mi ez, ha nem eleve halálra ítélt vállalkozás? - gondoltam akkor. De a könyvet olvasva teljesen eltűnt minden előítéletem. Annyira hitelesen szólal meg benne minden szereplő, a bűnözőtől kezdve a kisgyereken és az egyetemista lányon át a papig, hogy olvasás közben azon gondolkoztam, hogyan írhatta mindezt egyetlen ember? Ehhez kell legalább egy bűnöző, egy kisgyerek, egy egyetemista lány és egy pap, mert nem jöhet ez a sokféle gondolat, látásmód, és ez a sokféle stílus egyetlen ember tollából. És mégis. A történetben mindenkinek meglátjuk az emberi oldalát, ahogy a fülszöveg is mondja, ítélkezés nélkül, végtelen természetességgel.
Ritkán mondok ilyet egy könyvre, de ezt egyszer olvasni nem elég, egész biztos, hogy fogom még forgatni, és mindenki másnak is jó szívvel ajánlom.

Megjegyzések
Megjegyzés küldése