J.I.Almighty: A Címszereplő

 Kezdődjön ez a könyvértékelés egy kiadós mea culpával. Idén márciusban, azaz pontosan fél évvel ezelőtt keresett fel a szerző, hogy volna-e kedvem elolvasni a regényét. Mondtam, hogy volna, de csak egy hónap múlva küldje el, mert addig külföldön vagyok. Szinte napra pontosan akkor, amit legkorábbi dátumnak megadtam, megérkezett a könyv. Én pedig miközben próbáltam két hónapnyi kiesett munkát pótolni, a saját regényemhez kapcsolódó programokat szervezni, lebonyolítani, a készülő regényemről különböző kiadókkal egyeztetni, az esküvőmet és a nászutat megszervezni, a disszertációmat befejezni és közben azért a hátrahagyott spanyol kutatócsoportnak is besegíteni (csak mert miért ne), nos mindeközben a Címszereplő olvasása és értékelése egyre csak tolódott és tolódott. Így bár minden körülmény, beleértve az én lassúságomat és halogatási kényszeremet, ellene szólt annak, hogy ez az értékelés valaha is elkészülhessen, most mégis itt van.

Fülszöveg

„Lehet, ​hogy a te teljes éned csak néhány fekete betű a fehér papiron, én ennél biztosan több vagyok."

A valaha irt egyik legkülönösebb könyvet tartja kezében az olvasó. Még a műfaja sem világos. Esetleg gasztroerotikus thriller, hiszen a történet középpontjában egy gyilkos utáni hajsza és az evés állnak. És a létfilozófia alapkérdései. A regényben akadnak szereplők, akik még saját írójuk létét is konokul tagadják, és alternatív magyarázatokat keresve elvetik az intelligens tervezést, sőt, hogy egyáltalán egy regény szereplői lennének. Egyikük egy vita során a fenti idézettel vág vissza egy kreacionistának. A többség mégis tudja, hogy itt az író a világmindenség teremtője, aki felette áll minden szabálynak, kötöttségnek, akinek hatalma korlátlan, minden irányú és végtelen. Gondolata a fizikai törvények, matematikai axiómák feletti abszolútum. Az általa álmodott univerzum annyira eltér a miénktől, hogy éppen ezáltal tudjuk hirtelen kívülről szemlélni és talán jobban meg is érteni saját világunkat.

Kiadó: Hungarovox

Megjelenés éve: 2021

Véleményem a könyvről

Abban a két hónapban (igen, ennyire lassú vagyok), amíg ezt a könyvet olvastam, valahányszor megkérdezte valaki, mit olvasok, mindig elmondtam, hogy egy elsőkönyves magyar szerző regényét. Erre rendszerint megkérdezték, hogy és milyen, mire én csak annyit tudtam mondani, hogy fura. De jól vagy rosszul fura? - kérdezték erre, én pedig azt mondtam, nem tudom. És azóta sem tudom, hogy ez a könyv most tetszett, vagy nem tetszett, imádtam, vagy utáltam. Tényleg fogalmam sincs, mert annyira más mint minden más, amit olvasni szoktam. Ha a szeretéshez az kell, hogy azonosuljunk a karakterekkel, a szívünkbe zárjuk őket és már-már barátainkhoz vagy családtagjainkhoz hasonlóan szurkoljunk nekik, velük együtt örüljünk és sírjunk, akkor ezt nem szerettem. Viszont ha az kell hozzá, hogy hangosan felnevessünk a villamoson ülve, akkor nagyon. Normál esetben csak azután térnék ki a könyv különös részleteire, miután az alapszituációt felvázoltam, de egy rendhagyó könyvről van szó, úgyhogy akkor legyen ez egy rendhagyó értékelés, és jöjjön egy részlet, ami megmutatja, mi tetszett nagyon a regényben:

"Lassan esteledett. A szürkületben Ronnverni valami büdösbe lépett. Friss füvön húzogatta végig a lábát, majd lapulevelekkel próbálta letisztítani a cipőjét.

- Zabáld meg! - átkozódott mérgesen. - I zabálja meg! - Faágakat tört le, hogy azzal piszkálja ki a szart a cipőtalp réseiből. A másik kezével közben egy szép faragott kőtoll talpazatába kapaszkodott. - Mitől ilyen jól tápláltak ezek a büdös kutyák? Miért adnak nekik ennyi kaját? Emlékszem, gyerekkoromban a kutyáknak rendesen száraz, szürke, sőt olykor fehér kakája volt. Az jóformán nem is ragadt. Azokat a dögöket legalább nem tömték túl. És miért nem tudnak sima talpú cipőt gyártani? - átkozódott tovább. - Minek kell egy labirintust rakni a cipőtalpra? Csak hogy minél jobban beleragadjon a szar?"

Nem tudom szükséges-e cizellálnom, hogy a fenti részlet miért ragadta magával a figyelmemet, vagy elég ha hagyom, hogy magáért beszéljen? A lényeg, hogy nem sok olyan könyvvel találkoztam, ami ezt megengedte magának. Pedig az élet ilyen. Ez a világ leghétköznapibb beszélgetése, amiben az egyik pillanatban még szó van valamiről, a következőben pedig valaki a cipőjébe tapadt kutyaszar miatt átkozódik és összeesküvés elméleteket gyárt, meg persze a teremtőjét szidja, aki ez esetben nem más, mint I. És ezzel azt hiszem, át is tértünk a regény fő csapásának bemutatásához.

Adott a Lepény, amin a szereplők élnek. A szereplők, akik amúgy a könyvbéli szerepük szerint is szereplők: egy könyvnek a szereplői, amit éppen írnak, mégpedig nem más, mint I. Nagyon meta, igaz? A szereplők sok mindenben hasonlítanak a földi lakókra, például szeretnek hosszan tartó teológiai vitákba bocsátkozni I létezését vagy nemlétezését illetően, pár dologban azonban merőben különböznek tőlünk, így például számukra az evés jelent olyan elemi örömöket, mint amit az emberek általában más tevékenységgel érnek el, és az evés egyben a szaporodás eszköze is, éppen ahogy itt a Földön szintén az a más tevékenység kapcsolódik ide. A természetes halál tehát náluk úgy következik be, hogy valaki egyszer csak túleszi magát, és ketté osztódik, így két osztalék marad belőle, akiknek a személye már nem azonos az ő személyével. Ezek alapján talán több értelmet nyer a fenti idézetben szereplő "I zabálja meg!" mondat is, mint a káromkodás lehető legcsúnyább formája.

Tehát itt vagyunk egy nagyon furcsa világban, amiben a szereplőket mindenféle vallási és világnézeti különbségek jellemzik, ráadásul egy gyilkosság is történik, minek következményeként a szereplők meglepő dologra szánják el magukat, már-már Nietzsche-i magasságokba emelkedik a történet, de nem akarok spoilerezni, úgyhogy beszéljünk arról is, ami nem tetszett a könyvben: a furcsaságát alapvetően pozitívumnak tudom be, de időről időre felmerült bennem az érzés, hogy bizonyos részek túlírtak. A fülszövegben a könyv gasztroerotikus thrillerként jellemzi önmagát, és nem is ok nélkül, ugyanis előfordult olyan jelenet, ami hosszú oldalakon keresztül nem szólt másról, csak az evésről. Ez mondjuk nekem már sok volt, de ugyanígy előfordultak olyan filozofikus eszmefuttatások, amik abban az értelemben valósághűek voltak, hogy hasonló életmegváltó konklúziókra tudunk jutni mi is egy-egy kocsmai beszélgetés alkalmával, ahhoz viszont kevésnek éreztem, hogy több oldalon keresztül olvasni akarjak róla. Mutatok egy példát: 

"A végtelen információhalmaz itt van velünk, nem kellett azt teremteni. Gondolj például a gyök kettőre! a tizedes vessző után csak jönnek és jönnek örökkön-örökké a számok anélkül, hogy bármi szabályszerűen ismétlődne. A számfolyam végtelen. Soha nem ér véget. Ha betűkből is áll a világ, ebben a számfolyamban valahol ott kell, hogy legyünk.

- De miért éppen a gyök kettőben?

- Bármelyik végtelen, nem szakaszos tizedestörtre gondolhatsz. Mint a pí, az e vagy bármelyik nem négyzetes szám gyökére, melyek száma szintén végtelen. Valójában mindegyikben ott vagyunk. Bárhogy is kódoljuk az ábécé betűit, valahol ott kell lennünk ezekben a számokban. De nem csak mi vagyunk ott a gyök kettőben, hanem az összes regény, amely csak egy betűben különbözik tőlünk. sőt végtelen példányban van jelen a gyök kettőben pont ez a regény is szóról szóra, betűről betűre!a végtelen MINDENT tartalmaz. Nekünk, embereknek, nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen felfognunk, a végtelen tényleges mibenlétét, hogy a végtelen valóban végtelen. És ehhez a világot teremteni sem kellett. Ki is gondolhatja komolyan, hogy a gyök kettőt valaki teremtette? A gyök kettő nyilvánvalóan csak van. Ott áll egy és kettő között, kis híján félúton. Mindentől és mindenkitől függetlenül létezik, és mindig is létezett. Ha kiszámoljuk, ha nem."

Legyen elég ennyi, aki tovább szeretné olvasni az eszmefuttatást, az vegye magához a könyvet, ám nekem személy szerint meg kell, hogy mondjam, ez már sok volt a filozofálásból.

Végezetül pedig - hogy ez a könyvértékelés következetesen káoszos legyen - rátérek a könyv legelső oldalára, ami rögtön megfogott, mikor kinyitottam a regényt. Az ajánlásnak szánt oldalon ez a szó áll: Magamnak. Az első gondolatom az volt, hogy milyen humoros felütés, nem álszenteskedik, nem tesz úgy mintha mások miatt írta volna meg ezt a regényt, hanem felvállalja, hogy ő ezt magának írta és magának is ajánlja. Tetszett, de ahogy megismertem a regény tartalmát, rájöttem, hogy ez nem csupán egy vicces ajánlás, hanem szoros összhangban van a regény tartalmával, hiszen magának I-nek ajánlotta. Ettől persze csak még jobban tetszik ez az apró gesztus, ami jól felvezeti a sok hasonló apró humoros fordulatot tartalmazó történetet.

Összességében nekem 10/7,5 pontot ér a könyv, ami könnyen lehetne akár 9-10 is, ha egy szigorú szerkesztő átnézi, és itt-ott megnyirbálja a túlírt részeket.