Hegyi Ede: TE

Kicsit faramuci dolog egy szerző második könyvét olvasni, mert az ember folyamatosan az elsőhöz viszonyítja. Persze Hegyi Ede első könyvét meg olvasás közben én folyamatosan az egyetlen általam olvasott Bukowski regénnyel, a Postával hasonlítgattam össze. És akkor meg is írtam (ITT), hogy a Senki ezerszer jobb. Ezzel csak oda akarok kilyukadni, hogy igen, sajnos (vagy nem sajnos) sok minden relatív (egyesek szerint minden az, de ezzel én nem értek egyet). És viszonyítunk. Mindent mindenhez, egymáshoz, önmagához, magunkhoz, másokhoz és totál oda nem illő dolgokhoz is. Ahány kritikát eddig a Te című regényről olvastam, szinte kivétel nélkül mindenki azt rótta fel a szerzőnek, hogy az első jobb volt. Oké. Legyen. Mondjuk, hogy jobb volt. Mondjuk, hogy az volt élete legjobb regénye. És akkor most meg kell őt büntetni azért mert egyszer írt egy zseniális regényt? Az összes többit pedig le kell húzni a wc-n ha nem éri el azt a szintet? A zseniális és a borzalmas között azért még igen sok átmenet van.

Na mindegy, csak egy kis lamentálás bevezetésképpen, és akkor most nézzük, hogy miről is szól a könyv:

Fülszöveg

A ​párválasztás tulajdonképpen nem más, mint próbálkozás. Nem hiszek az örökké tartó szerelemben. Nem hiszek a nagy őben. Nem hiszek abban, hogy mindenkinek van egy ideális párja valahol ezen a bolygón. Dajka­mese. Shakespeare és Hollywood. Csak más fénytöréssel. A teát­rális önfeláldozás, az összejövés-megkedvelés-összeveszés-kibékülés-naplementébe utazás örök körforgása.

Soha egy kurva szót nem szól senki arról, hogy mekkora szívás mindaz, ami az árnyékos oldalon várja az embert. Soha nem kerül szóba, hogy összeköltözünk, soha nem kerül szóba, hogy mindenkinek be kell dobozolnia a saját szarjait, soha nem kerül szóba, hogy ki viszi le a szemetet, hogy reggel büdös a szám, hogy túl sokat iszom, hogy kompromisszumképtelen vagyok, hogy nem tudok felelősséget vállalni másokért, hogy gyakran komor vagyok és kezelhetetlen, hogy fehér lovon vágtató fekete lovagnak gondolom magam, és arról sincsen soha szó, ha valaki önző, ha nem tudja, hogy mit jelent osztozkodni, soha nincsen arról szó, hogy egy szociopata vagy hogy szuicid hajlamú, soha nincsen arról szó, hogy egyébként a szülei gyökerek, hogy a gyerekkora egy rakás szar volt, hogy képtelen kötődni másokhoz, hogy nárcisztikus, hogy igazából emberek közé sem szabadna engedni, nemhogy egy másik ember szívét bízni rá, amit mániákusan újra és újra összetör.

Kiadó: Napkút

Megjelenés éve: 2021

Véleményem a könyvről

Összességében szerintem nagyon olvasmányos regény. Legalábbis számomra az volt, sokat elárul az is, hogy pár nap alatt elolvastam, holott egyébként ritka lassú olvasó vagyok némi diagnosztizálatlan figyelemzavarral, ami miatt rendszeresen visszafele lapozom a könyveket ahelyett, hogy előrefele lapoznám. Itt erre nem volt szükség, végig le tudta kötni a figyelmemet.

A regény eleje engem teljesen magával ragadott, és határozott meggyőződésem volt, hogy ez a könyv jobb mint az első Hegyi regény volt. Ott nagyjából azt olvashattuk, hogy hősünk tengődik a munka világában, és néha bejön egy kis romantikus szál is, megtetszik neki valaki vagy ilyesmi, itt pedig ugyanez az elbeszélő tengődik a szerelem világában és néha bejön egy kis munka szál is. Ez a felosztás számomra érdekesebb volt. Honnan tudjuk, hogy ugyanaz az elbeszélő? Nem csak abból, hogy megmarad az E/1-es jelen idejű elbeszélés, és kísértetiesen hasonlít a főhős élettörténete, világlástása, meg úgy mindene a Senkiből megismert Én-éhez, de a könyv elején van egy utalás arra vonatkozóan is, hogy Te az a lány, akit az előző könyv végén a nyaraláson megismert. És persze ott a könyv, amit akkor elkezdett írni, most pedig megjelent. Rengeteg átfedés van a két sztori és a két karakter között, szóval ez ugyan sehol nincs kimondva, de szerintem logikus a következtetés, miszerint ez egy sztori és egy karakter, ettől függetlenül persze egymás nélkül is teljesen koherens történeteket adnak ki, nem kell ismerni az egyiket ahhoz, hogy értsük a másikat.

Szóval itt vagyunk egy E/1-es elbeszélésű szerelmi sztorival, amit Én nem is az olvasónak mesél, hanem kifejezetten valaki másnak (Te-nek). Amint szembesültem ezzel a felállással, Márai Igazija jutott eszembe, meg az, hogy anno azt milyen kíváncsian kezdtem el olvasni akkortájt amikor épp lubickoltam a boldogságban a saját Igazim megtalálása miatt és arra gondoltam, hogy ez a regény majd pont a saját érzéseimet fogja tükrözni. Nem így volt. És ugyanilyen naivan álltam hozzá most a Te-hez is, habár a kiadó elkövette azt a hibát, hogy a tartalomjegyzék megtekintésekor az ember akaratlanul is meglátja a könyv utolsó mondatát, ami egymagában árválkodik az utolsó oldalon, és ami meglehetősen egyértelműen előrevetíti a történet végét. Ez amúgy semmit nem vett el az élvezeti értékéből.

De kicsit elkalandoztam. Szóval E/1 és jelen idő. A történet zakatol. Ugyanezzel a szóval tudtam jellemezni a Senkiben olvasott elbeszélést is, egyszerűen kiszámítható tempóban, menetrend szerint, pont mint a hétköznapok robog mint egy vonat (vagy egy villamos). Ám ami különlegessé teszi az az, hogy a zakatolás néha megáll, és elmerülhetünk a tájban, ami ez esetben Én mindenféle gondolatai, asszociációi, gyerekkori emlékei. A kedvenc részem az a néhány oldal, amikben a birkózó élményeit idézi fel, és közben hátborzongató realitással mossa össze a gyermeki ártatlanságot a sportág brutalitásával:

"(...) igaz, hogy számtalanszor kiverték belőlem a szart is, de ezért cserébe én is sokat győzedelmeskedtem. Csakhogy én nem akartam. Ilyen áron nem. Olyan áron nem, hogy másban kárt okozzak. Márpedig ez szükségszerű volt. Sokszor megesett, hogy akit megvertem, sírt utána. Nem akartam másoknak fájdalmat okozni. Tudtam, hogy fáj, mert nekem is fájt. Volt, hogy inkább hagytam magam a versenyeken, csak legyen végre vége." (Nem folytatom, pedig érdemes lenne, mert nagyon érdekes, ahogy a visszaemlékezés folytatódik.)

Ez a felosztás (zakatolás plusz meg-meg állás) az, ami számomra nagyon különlegessé, élvezetessé tette az olvasást, azzal együtt, hogy sokszor nem értettem egyet Én eszmefuttatásaival. Például:

"Ha egyszer összeszámolnám, hogy mennyi időt töltöttem magatehetetlenül másnaposan, ha egyszer összeszámolnám, hogy mennyivel rövidítettem meg az életemet az önpusztítással, vajon másképpen viselkednék? Azt mondanám, hogy oké, nekem inkább kell az a tíz év, amit elvettem magamtól? De melyik tíz?(...) Az utolsó tíz, amikor már gyakrabban járok kórházba, mint bárhová, az utolsó, amikor már több gyógyszert eszem, mint valódi táplálékot, az utolsó tíz, amikor már mellőzötten és megtörten rohadok el?"

Szerintem ez nem is nettó, hanem már bruttó hülyeség! Több esélyed van gyógyszerekkel és fájdalmas kezelésekkel kórházban eltölteni az utolsó éveidet (valamikor 40-60 éves korod között) ha állandóan vedelsz és bagózol. Tudom, hogy sokaknak ez a filozófiájuk, és ezzel mentegetik magukat az önpusztítás miatt. Félreértés ne essen, senkinek nem akarom megtiltani ezt a fajta életmódot. Csak ne ideologizáljuk meg, hogy ez miért jó! Ez undorító, és az ember csak pusztítja vele önmagát és a környezetét is. Mégis, a személyes környezetemben is többeket ismerek (közeli jóbarátaimat is), akik ugyanígy élnek, és ugyanezt vallják. Szóval a kritikám nem az ellen szól, hogy ez le lett írva a könyvbe. Mert ettől csak hitelesebb lett Én karaktere. Pont olyan figurának tűnik, aki ezt őszintén gondolja. Az, hogy én nem értek egyet a véleménnyel, nem csökkenti az egésznek az irodalmi értékét. (Ide sorolhatnám a cigaretta szó használatát is. Egyszerűen falra mászom ettől a szótól, utálom, és annyi más kifejezéssel el lehetne mondani, hogy dohányzok, rágyújtok, elszívok egy cigit stb. De azt hiszem, ez inkább az én fogyatékosságom, mintsem a könyvé.)

Ugyanez igaz arra a gondolatmenetre, ami az összeköltözés kapcsán fut végig Én agyán. Fél, hogy ettől majd nem lesz ideje egyedül lenni és nem lesz ideje írni, amiről márpedig nem hajlandó lemondani, még Te kedvéért sem. Nem szimpatikus. Kicsit az volt a benyomásom, mintha a fontossági sorrend valahogy így nézne ki: 1) piálás, 2) egyedüllét és írás, 3) Te. Éppen fordítva kellene lenni! De ugyanazt tudom mondani, amit az előző esetben is: a karakterábrázolás hiteles, mert nem egy személyes ismerősömre ismertem rá. 

Az egyetlen dolog, ami számomra kicsit hiteltelenítette a karaktert, az a végtelen sok becézgetés volt. Lehet, hogy azért gondolom így, mert én magam képtelen vagyok afféle szavakat használni, mint kicsim, drágám, kedvesem, szívem, egyetlenem, szerelmem, galambom, édesem. Egyszerűen nem jön a számra, és őszintén szólva nem is hiányzik az életemből. Viszont ebben a dologban meggyőződésem, hogy Én is olyan mint én (de furi lett ez a mondat), és nagyon nem illett a szájába ez a rengeteg mézes-mázas becenév, ami a könyv második felében előkerült.

Összességében úgy éreztem, hogy a könyvnek kb az első 2/3-a zseniális, utána annyira már nem tudott magával ragadni, mintha nem csak a kapcsolat fásult volna meg, de kicsit maga a könyv is. Lehetséges, hogy ez szándékos volt? Korábban sok olyan dolog előjött benne, amikre felkaptam a fejem, pl. az a birkózós sztori, vagy a karácsonyi ajándékozás, vagy az anyóséknál való kakkantás. Szóval nem egyszerűen le volt írva, hogy jó volt a karácsony és jó volt az ajándék, hanem az is, hogy hogyan volt jó és miért és mi volt benne annyira jó. A szülőkkel való találkozás ugyanígy, nem csak az derült ki, hogy furi volt Én számára, hanem a furiságának minden vonatkozását megismerhettük. Később viszont csak arról számol be Én, hogy megfásul a kapcsolat. Sokat veszekednek, felőrli őket munka és hasonlók. De hiányoznak a konkrétumok. Pl. hogy ma azért őrölt fel, mert szex közben csörgött a telefonja, vagy annyira belefásultunk, hogy már magának megcsinálja a szendvicset, de engem meg se kérdez, hogy éhes vagyok-e. Nem tudom, ilyesmik. Vagy bármi konkrét. Ezeket hiányoltam a végéből, és itt már csak a havi egy takarításra kaptam fel a fejem. (Tudom, hogy ahány ház, annyi szokás, de ez mégis kicsit kevésnek tűnik.)

És ha az olvasónak a végén van hiányérzete, az az egészre rányomja a bélyeget, ezt íróként érdemes szem előtt tartani. Ezzel együtt, nagyon értékes és élvezetes regénynek gondolom. Én karaktere sok szempontból szembemegy az én világlátásommal, de egy regényt szerintem nem az minősít, hogy ugyanazt gondoljuk-e a dolgokról, hanem, hogy hiteles-e. És őszintén, szerintem Én egy nagyon hiteles megformálója egy depressziós fiatalembernek. Valakinek, aki nem tudja (maximum sejti) magáról, hogy kezeletlen depressziója van. Nem súlyos annyira, hogy öngyilkos akarjon lenni, így könnyű legyinteni rá és már olyan régóta az, hogy ez a személyisége része lett, ő is ezt gondolja magáról és a környezete is, hogy ő ilyen. És bár nem vagyok pszichológus, de annyi ismeretet mégis magamra szedtem ezen a téren, hogy biztosan állíthatom, hogy ha valaki ennyire meg van győződve arról, hogy ő egy szardarab és nem ér semmit az élete, akkor annak az embernek terápiára van szüksége. Nem alkoholterápiára. Hanem olyanra, amit a pszichiáter ír elő. És nagyon kíváncsi vagyok, hogy ha rákerült volna a könyv borítójára mondjuk valami olyan hangzatos alcím, hogy "Párkapcsolatban depresszióval" vagy hasonló, akkor ugyanilyen kritikusak lennének-e az olvasók, vagy mindenki hatalmas empátiával viszonyulna Én-hez? (Ez költői kérdés volt.)